Mesélői jegyzet: Az előzmények I.

A naplóban megörökített események előzményei:

Az egymással szomszédos tartományokat uraló Odoze-klán egykori, valamint a Koroda-klán jelenleg is hatalmon lévő amatuja, Koroda Szótó között soha nem volt felhőtlen a viszony. A már-már fegyveres összecsapásba torkolló személyes és politikai konfliktusnak a Családok végül egy enoszukei szokást követve kölcsönös túszcserével vetettek véget. Ekkortól

Koroda Kocsikoba

az egykori amatu kisebbik fia, a jelenlegi nagyúr, Odoze Shinzaemon testvéröccse a Koroda-klánnál vendégeskedett, az Odoze-klán pedig Koroda Szótó amatu egyszülött lányát, Koroda Kocsikobát fogadta hosszan tartó vendégségbe. A szokásjog diktálta kívánalmaknak megfelelően a túszoknak természetesen megbecsült, magasrangú vendégnek kijáró bánásmódban volt részük, mialatt személyes jelenlétükkel biztosították, hogy egyik fél se törhesse meg a békét.

Koroda Kocsikoba e megállapodás értelmében már majd’ egy évtizede élvezte az Odoze-klán vendégszeretetét, s ezalatt romantikus szálak szövődtek közte és az egykori amatu idősebb fia, az atyja halála után őt a tartományúri székben követő Odoze Shinzaemon között. Kölcsönös vonzalmuk nyílt titok volt mindkét udvartartásban, s a korábbi amatu halálával végre a klánközi ellentétek is csitulni látszottak, melyek végleges elsimítására mindenki kiváló lehetőséget látott abban, ha az újsütetű amatu és az elsőszülött lány házasságkötése révén rokoni kötelék létesül a Családok között.

Serampang Fusze az éjköpenyes varázslóiskola adeptusaként, Shirogan Nao mesterlövész-testőrként, Ran Taó pedig a nyilvánosság szemében a külső testőrség egyik tagjaként, valójában azonban egy az Odoze-klánhoz hű, köteles shinobi-falu beavatottjaként szolgálta Odoze Shinzaemont, akinek a közvetlen udvartartásához tartozott továbbá Kaoraku egyik szerzetese, Kameko is. Kameko a nemrégiben ismeretlen erők által elpusztított Ezer Szó Kolostorának, a Sárkányisten azon rendjének egyetlen túlélője volt, mely az Ég Alatti Császárságra vonatkozó próféciák és jóslatok összegyűjtésének és rendszerezésének szentelte magát. Egyetlen öröksége rendje legféltettebb ereklyéje, amit sikerült megmenekítenie az elpusztult kolostorból, egy színarany sárkányhenger, mely valami módon kapcsolatban állt a Császárság próféciáival. Jelezni volt képes a beteljesülésüket, mi több, sugallatok útján időnként az értelmezésükben is segítette a hordozóját. Rendje pusztulása után a szerzetes a jövendölések utalásait követve csatlakozott Shinzaemon-szama udvarához, akit bizonyos eljövendő események központi alakjaként vélt azonosítani.

Egy koratavaszi éjszakán (a Virágok havának 15. napján) Shinzaemon-szama magához rendelte négyüket. Koroda Kocsikoba néhány órával korábban szatudatorit követett el, felvágta a saját torkát. Az indokai ismeretlenek, senki még csak elképzelni sem tudta, mi lehetett az oka, hiszen jól és tisztelettel bántak vele, mindenki szerette a bájos, meleg szívű lányt.

Odoze Shinzaemon

Becsületén egy pillanatra sem esett csorba, s túszbiztosítékként a családjával szembeni kötelessége is azt diktálta volna, hogy ilyesmit ne követhessen el, ezért mindenki megdöbbenéssel állt a történtek előtt. Shinzaemon-szamát ezen felül személyesen is mélyen megviselték a történtek, ami azonban ennél is veszélyesebb volt, hogy mindez mérhetetlenül rossz fényt vetett az Odoze-klánra. Mivel a lány atyja, Koroda Szótó amatu természetesen maga is tisztában van azzal, hogy lánya kötelességtudata a legindokoltabb esetektől eltekintve kizárta volna, hogy ilyesmit tegyen, ezért ha a történtek a fülébe jutnak, félő, hogy csupán egyetlen valószínű következtetésre juthat: lányát bizonyára annyira megalázó helyzetbe kellett, hogy hozzák, amiből még a Családjával szembeni kötelességei ellenére is csupán ez az egy kiút kínálkozott számára. Ha pedig a Koroda-klán feje erre jut, a Családok között már-már elsimulóban lévő ellentétek friss erővel, s a lány – rajta keresztül pedig a Családja – vélelmezett megalázása miatt felerősödve élednek fel, ami akár nyílt háborúhoz is vezethet.

Shinzaemon-szama ezért személyes gyászát elfojtva a béke megőrzését tűzte ki elsődleges célul. Úgy vélte azonban, hogy neki magának, vagy akár hűbéreseinek valószínűtlenül kevés esélye volna csak arra, hogy az adott körülmények között elsimítsa az esetet a Koroda-klánnal, ezért úgy döntött, külső segítséget kér egy megbecsült közbenjáró személyében. A délvidék legnagyobb és legbefolyásosabb amatujához, Jaekó Ashigarához kívánt fordulni diplomáciai segítségért és közbenjárásért, abban reménykedve, hogy az ezáltal talán  legalább a nyílt háború közvetlen veszélye elhárítható lesz. Levelet írt hát Ashigara-szamának, melyben segítségét kérte a konfliktus elrendezésében, s négy emberét ennek a kézbesítésére, valamint arra utasította, hogy mindent tegyenek meg a nagyúr jóindulatának elnyerése érdekében. A küldetés vezetőjéül Serampang Fuszét nevezte ki, akit egyedüliként még Ran Taó szolgálatának valódi természetébe is beavatott. A négy hűbéres még aznap hajnalban útrakelt Jaekó Ashigara tartományi fővárosa, Kobu városa felé, míg Shinzaemon-szama udvartartásában pedig megpróbálták a lehető legtovább titokban tartani a történteket.
Serampang Fusze, Shirogan Nao, Ran Taó és Kameko az útjuk második napján hagyták maguk mögött tartományuk határát, s útjukat gondosan művelt földek lankás vidékein keresztül egy Toshihiro Kodzsima nevű amatu birtokán folytatták tovább északra, az Ashigara-tartományok felé. Az éjszakát egy apró halászfaluban, Fokupenben töltötték, ahol az aznapra eső Tűz ünnepét a falubeliekkel együtt ülték meg. Másnap reggel éppen induláshoz készülődtek, amikor a falu félkegyelmű lakója, Sógó éktelen visítás közepette, kétségbeesetten jajveszékelve szaladt be a mezőkről. A falubeliek azonnal körégyűltek, de nem sok idejük maradt a kifaggatására. Rövidesen mintegy kéttucat muszatasi testőr kíséretében egy magas rangú nagyúr vágtatott Sógó nyomán a faluba, feje fölött Ashigara-szama zászlaja, narancs alapon egy lombtalan fa lengett.

Sógó

A nagyúr Jaekó Ashigaraként mutatkozott be. Maga elé hozatta a rettegve szűkölő Sógót, majd mindenki megdöbbenésére kihirdette, hogy a félkegyelmű nem sokkal korábban megmentette az életét. Közölte, hogy ezért jutalmul teljesíti egy kívánságát, s felszólította, hogy nevezze meg, mi legyen az. Azonban akármi történt is a mezőn, az Sógót annyira megrémítette, hogy szólalni sem bírt, ezért a falu elöljárója végül tisztelettel engedélyt kért a megnyugtatására, hogy a nagyúr kérdésére illő módon választ adhasson. Serampang Fusze kíváncsiságtól hajtva maga is engedélyt kért, hogy csatlakozzon a Sógót nyugtató falusiakhoz, s míg a tartományúr a hátramaradt, térdeplő falusiak néma gyűrűjében a kísérete tagjaival beszélgetett, ő egy gyors mentális vizsgálattal kiolvasta Sógó elméjéből a történteket.

A félkegyelmű már hajnalban kimasírozott a mezőre, hogy parittyájával fácánra vadásszon. Egy kiszáradt vízmosás aljában, mely nem messze esett a falu közelében futó úttól, mozgásra lett figyelmes a csalitosban. Noha nem látta pontosan, mit hajtott fel, de sokéves rutin szülte óvatossággal, csendben cserkészte be a bokrok alján megbúvó vadat, majd útnak indította lövedékét. Épp abban a pillanatban, amikor az egyik közeli domb mögül kilovagolt a nagyúr a kíséretével, a bokorban lapuló préda pedig megmozdult és felfedte magát. Sógó lövedéke émelyítő reccsenéssel találta halántékon a bokrok közül kiemelkedő bérgyilkost, akinek kezéből azonnal kifordult a felajzott rövid íj, és holtan rogyott össze. Sógó fel sem fogta a történtek jelentőségét, de a halott, és a felé vágtató lovasok látványától megrémülve hanyatt-homlok menekült vissza a faluba.

Fusze-szan ezután az ígéretének megfelelően egy rövid varázslattal elcsitította Sógó nyugtalanságát, de a falu elöljárója és kísérete nagy tisztelettel még egy kevés türelmet kértek tőle, mielőtt Ashigara-szama elé állnak. Tartottak attól, hogy a félkegyelmű valami felesleges dologra, például egy tál mézes datolyára pazarolná a kérését – mivel az a kedvenc csemegéje (nevének jelentése is datolya) –, míg ők maguk pedig inkább másra használták volna ezt az egyszeri lehetőséget. Végül arra jutottak, megkérik Ashigara-szamát, hogy nevezze ki Sógót a falu elöljárójának. A varázsló megdöbbent érdeklődésére az elöljáró először vonakodott válaszolni, de a muszatasi határozott utasítására végül nem tagadhatta meg a válaszadást, s végül elárulta, miért választották ezt az abszurd kérést.

–           Uram, bizonyára te is tudod – hajolt meg mélyen –, hogy az Égi Fény törvénye értelmében a települések elöljáróját mindig annak gazdája nevezi ki, ez törvényadta joga minden amatunak. Abban bízunk, hogy ennek értelmében, ha Ashigara-szama teljesíti a kérésünket – szemérmesen lesütötte a szemét –, azzal egyúttal a birtokába is veszi a falunkat.

–           És miért akarnátok ti az ő tulajdonába kerülni? Nem találjátok talán megfelelőnek a jelenlegi uratokat? – Fusze-szan hangjába ingerültség költözött, teljességgel elfogadhatatlan volt, hogy egy paraszt ilyet állítson az uráról.

–           Nem, uram, félreértesz, kérlek bocsáss meg nekem, amiért ilyen buta öregember vagyok és össze-vissza beszéltem! – hebegte térdre rogyva és földig hajolva az elöljáró. – Soha nem venném rossz szóval számra Toshihiro-szama nevét.

–           Akkor mi lenne a kérésetek oka?

Jaekó Ashigara

–            Semmi uram, igazán semmi, ahogy mondtam, Toshihiro-szamára egyetlen rossz szavunk sem lehet. Hogy is gondolhattad, hogy ilyesmi megforduljon a fejünkben? De sajnos nem bírjuk megfizetni általa kivetett adókat, amivel mérhetetlen szégyent hozunk a fejünkre, neki pedig minden bizonnyal végtelen bosszúságát okozzuk. Bizonyára megvan annak az oka, amennyit fizetnünk kell, ahogy annak is, hogy már három évre előre be kellett szolgáltatnunk a kötelezettségünket, s ősszel pedig esedékes lesz a negyedik évi adó is. De már nem bírjuk tovább. Ha így folytatódik, éhen fogunk halni és ősszel még akkor is szégyenben maradunk, mert nem lesz meg a szükséges pénz. Ez a mi szégyenünk, amiért képtelenek vagyunk eleget tenni kötelességeinknek, semmiképp sem Toshihiro-szamáé, de Ashigara-szamáról viszont azt beszélik, alacsonyabb adókat szed és tiltja azt is, hogy előre beszedjék a parasztjaitól az eljövendő évek díját. Ha az ő szolgálatában állnánk, Toshihiro-szama is megszabadulhatna egy ilyen haszontalan falutól, ami képtelen megfizetni, ami az urának jár.

Fusze-szan kérdésére elárulta adójuk mértékét is, ami valóban méltánytalanul magas volt, különösen, ha csakugyan több évre előre követelte a tartományúr. Ilyet a jobb érzésű amatuk a háborúk kivételével szinte soha nem tettek, ezért – s mert tetszett neki a falusiak csalafintasága – a varázsló végül beleegyezett, hogy nem gördít akadályt a kérés útjába.

A nagyúr kísérete időközben mintegy megkétszereződött, csatlakozott hozzá a tartomány ura, Toshihiro Kodzsima amatu is. A falusiak kérése mögött húzódó indokokat Ashigara-szama bővebb magyarázat nélkül is azonnal megértette és felettébb szórakoztatónak találta, ezért gondolkodás nélkül igent mondott. Toshihiro Kodzsima azonban éktelen haragra gerjedt.

–           Soha! Nem egyezek bele! Még Jaekó Ashigarának sincs joga arra, hogy egy másik amatut egy falutól csak így megfosszon! Előbb égetem fel az egész települést az összes lakójával egyetemben, mint hogy ebbe beleegyezzek. Azt képzeli talán Jaekó Ashigara, hogy ő a délvidék egyetlen ura? Még a vendégjognak is vannak határai, erről ne feledkezz el!

–           Vendéged vagyok, csakugyan – hajtotta meg fejét Ashigara-szama hűvösen –, ez pedig a te földed. Kérlek bocsásd meg, ha megsértettelek. De talán emlékeztetnem sem kell téged,  hogy vendégedként hívtál meg erre a solymászásra is. Az útvonalát is te javasoltad. Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bárkit is gyanúsítsak, de egyesek talán gyanúsnak találhatnák, hogy pont ennek az útvonalnak a mentén egy rejtőzködő bérgyilkos várt rám. Csakugyan megtagadod, hogy a történtek miatti sajnálatod jeleként lehetővé tedd számomra, hogy eleget tegyek az ígéretemnek és teljesíthessem ennek a szerencsétlennek a kívánságát?

 A bulldogképű amatu azonban nem hátrált meg, továbbra is dühöngve harsogta, hogy inkább itt helyben kardélre hányatja a falu lakosságát a testőreivel, mintsem beleegyezzen abba, hogy Jaekó Ashigara ilyen arcátlan módon elbitorolja egy független amatu tartományának akár csak egyetlen faluját is. A kilátástalannak tűnő helyzetet – látható volt, hogy súlyos politikai kockázatok nélkül már nem lehetett tovább feszegetni a kérdést – az Ashigara-szama kíséretében lévő varázsló oldotta fel urának suttogott javaslatával, akit Fusze-szan a hivatali jelvénye alapján a híres Kivizsgáló Hivatal, a Dandzsódai tagjaként ismert fel.

–           A te földed, a te falud – hajtott ismét fejet Ashigara-szama –, úgy lesz, ahogy kívánod. Kérlek bocsásd meg, hogy udvariatlan voltam. De ha már többször is megemlítetted, hogy inkább elpusztítod a falut…

–           Úgy is lesz, ha rákényszerítesz!

–           …akkor, talán te is beleegyezel, hogy legalább szolgáljon nemes célt a haláluk! Ivama Kakubei-szan – mutatott a varázslóra – a parasztok halála révén képes megidézni a bérgyilkos lelkét, akit így kifaggathatnánk a megbízója kilétéről. Bizonyára te is tudni kívánod, ki hozott téged ilyen méltatlan helyzetbe, hogy a vendégedként engem csaknem támadás ért a földeden.

Toshihiro Kodzsima

A bulldogképű amatu jól láthatóan lesápadt a lehetőség hallatán, mialatt Serampang Fusze a javaslat képtelenségét csodálta. Ő varázslóként pontosan tudta, hogy ehhez még csak hasonló szertartás sem ismeretes a Birodalomban, mi több, sokkal egyszerűbb és kevésbé áldozatigényes módszerek is léteznek egy halott lelkének megidézésére. Toshihiro Kodzsima azonban láthatóan nem volt tisztában ezek mibenlétével, így bedőlt a blöffnek.

–           Nem! Erre semmi szükség – hadarta idegesen –, belátom, teljesen igazad van. Kérlek, bocsáss meg, hogy nem voltam belátóbb, és engedd meg, hogy kiengeszteljelek a történtek miatt. Senki se mondja, hogy Toshihiro Kodzsima bárkit megakadályozott abban, hogy a szavának álljon! Ne vesszenek szükségtelenül ezek a parasztok, inkább hozzájárulok a kérésedhez.

Ebben meg is egyeztek. Mielőtt azonban Ashigara-szama lóra parancsolhatta volna a kíséretét, egy hirtelen ötlettől vezérelve Toshihiro-szama még megjegyezte, hogy bár módfelett sajnálja ugyan, de a Császár törvénye szerint a birtokhatárok változásai csak akkor törvényesek, ha azok a Közigazgatási Hivatalnál bejjegyzésre kerülnek. Mivel itt ilyen ügyintéző nincs jelen, a határváltozás nem lehet törvényes, így sajnos a félkegyelmű kinevezése sem. Ez a kibúvó láthatóan végtelen elégedettséggel töltötte el, s mivel Ashigara-szama sem akarta tovább feszíteni a húrt, kénytelen volt elfogadni az észrevételt, ezért végül felszólította Sógót, hogy két hét múlva jelenjen meg a palotájában a Cseresznyevirágzás Ünnepére, s ott fogják törvényesíteni a kinevezést. Toshihiro Kodzsima farkasvigyorából a csapat tagjai kiolvasták a nyomorult féleszű jövőjét, s kétségük sem fért hozzá, hogy amennyiben a tar fejű tartományúron múlik, Sógó soha nem jut el az ünnepségre.

Ekkor Fusze-szan is szót kért, megpróbálta előadni kérésüket, ami miatt Ashigara-szamához igyekeztek, de az eddigre már türelmetlen és ingerült nagyúr beléfolytotta a szót és helyette rá, valamint társaira is kiterjesztette a meghívást, mondván, ott majd lesz alkalmuk tárgyalni Shinzaemon-szama kéréséről. Megjegyezte, hogy így legalább Sógót is elkísérhetik, mert magában még el találna tévedni és esetleg nem érne oda időre a meghívásra.

>> Folytatás